A kányabangita (Viburnum opulus) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályának a mácsonyavirágúak (Dipsacales) rendjéhez, ezen belül a pézsmaboglárfélék vagy loncfélék (Adoxaceae) családjához tartozó faj. Kertekben termesztett változata a labdarózsa

A kányabangita nyirkos, meszes, humuszban gazdag talajokon nő, árnyékos helyen, cserjésekben, ligeterdőkben, olykor tölgyesekben, a síkságoktól az Alpokig, 1400 méter magasságig megtalálható.

A virágzási ideje május - június között van.

A kányabangita fontos gyógynövény; ősszel vagy tavasszal gyűjtött kérgének főzetét, vagy a belőle készített tinktúrát használják. Elsősorban menstruációs görcsökre jó, de a méh simaizmaira gyakorolt hatása miatt bizonyos típusú veszélyeztetett terhességnél is alkalmazzák, továbbá a szülést követő görcsöket is kezelik vele. Rendkívül dekoratív átlátszó piros terméseinek a felhasználása is érdekes. A savanykás termések erős, kellemetlen vajsavszagot árasztanak, és nyers fogyasztásuk egyébként is megárthat (hányást, gyomorrontást okozhat). Ennek ellenére egyes északi és szibériai népek fogyasztják, ami kiemelkedően magas C-vitamintartalma miatt nem véletlen. Skandináv és angolszász területeken a vörös termésű tőzegáfonya helyettesítésére is használják, pikáns befőttet, gyümölcszselét készítenek belőle (főzés hatására ártalmas anyagai nagyrészt lebomlanak). Faanyaga kemény, finom szövetű, ennek ellenére nem jellemző a faipari felhasználása. Ágaiból nyársat, ostornyelet, pipaszárat készítenek, hajlékony fiatal vesszeit gúzsnak, huroknak használják. Terméséből egykor piros festéket nyertek, a megszárított termésekből pedig fekete tintát készítettek.

Az erdőben a kányabangita termése táplálékot nyújt a madaraknak (főként tél végén csipegetik, mikor a kellemetlen vajsavszag elmúlik). Számos lepkeféle is (főként bagolypillék) fejlődik rajta, és virágait is sokféle rovar látogatja.