Február közepe már az ókortól bizonyíthatóan a szerelemmel és a termékenységgel kötődik össze. Az ókori Athén naptárában a január közepe és február közepe közé eső időszak Gamelion hónapja volt, melyet Zeusz és Héra szent frigyének szenteltek. Az ókori Rómában február 15-e Lupercalia napjaként Lupercus, a termékenység istenének ünnepe volt, aki félig meztelenül és kecskejelmezben jelent meg az ünneplők előtt.

Az ünnep előtti megtisztulási rítus kapcsán Lupercus papjai kecskéket áldoztak istenüknek, majd rituálisan bort fogyasztottak, végül a kecskebőrt a fejükre húzva, és a kecskebőrből hasogatott szíjakat lobogtatva meztelenül rohantak végig Róma utcáin, és igyekeztek miden arra járót megérinteni ezekkel a szíjakkal. Különösen a fiatal nők igyekeztek az útjukba kerülni, hogy ezzel is minél termékenyebbek legyenek, és hitük szerint így jóval könnyebben szülhették meg gyerekeiket is.

Tehát az ókori Rómában február közepén tartották Lupercus pásztoristen napját, – aki a nyájak és a termés védelmezője volt – és ilyenkor „szerelmi sorshúzással” boronáltak egymáshoz párokat. Az emberek dalolva és táncolva könyörögtek az istenhez, hogy megvédje nyájaikat és vigyázzon az emberek és az állatok egészségére és termékenységére. Az ünnep éjjelén a fiatal nők egy kerámia korsóban gyűjtötték össze a nevüket tartalmazó cédulákat. A férfiak pedig húztak egy-egy nevet, és az ily módon kiválasztott hölggyel az ünnepség és a táncok idejére párok lettek, sőt, gyakran egész évben együtt maradtak.

Az egyház e szokás helyett Szent Bálint személyében kívánt védőszentet adni a házasságra készülőknek. Gelasius pápa 496-ban rendelte el, hogy Szent Bálint napját február 14-én ünnepeljék. A történészek között abban azonban egyöntetű megállapodás van, hogy mindezt a Lupercalia ellensúlyozására rendelték el; illetve azért, hogy a két ünnep egybeolvasztásával az utóbbi átvegye a pogány szertartás szerepét.
Így vált a jegyesek és fiatal házasok védőszentjévé a 14. századtól Angliában és Franciaországban.

A középkorban Szent Bálint napja a romantikus szerelem fogalmával először a 14. században került ténylegesen összefüggésbe. Angliában és Franciaországban ekkor népszerű volt az a hit, mely szerint a madarak ezen a napon választanak párt maguknak, és hogy a természet megtermékenyülése és megújulása is ezen a napon történik. Ez az elképzelés jelent meg Geoffrey Chaucer Canterbury-i mesék c. munkájában is, ahol a Bolondok parlamentjében mindenki párt választ magának ekkor kártyák küldözgetésével. A korban így valószínűsíthetően már népszerű volt, hogy a szerelmesek üzeneteket küldtek egymásnak, és a másikat az „ő Valentinjuk"-nak hívták. Az ilyen 14. századi valentine-okból (azaz üdvözlőlapokból) a londoni British Múzeum komoly gyűjteménnyel rendelkezik.

Az angolok már tehát 1446-ban ünnepelték ezt a napot, az 1700-as években pedig divatossá váltak a Valentin-verseskötetek is. A 19. században már üdvözlőkártyákat is küldtek egymásnak az emberek ezen a napon. A II. világháború után Németországban elterjedt, hogy a szerelmesek virággal köszöntötték egymást „Valentinkor”.

Szent Bálint püspök a lelkibetegek és az epilepsziában szenvedők védőszentje is egyben.

Bálint és a magyar népszokások

Bálint már középkori naptárakban, misekönyvekben előfordul, ünnepét tehát őseink is számontartották. Népszerűségét a középkor végén kereszt- és családnévként való sűrű előfordulása is mutatja. 1522-ben a legkedveltebb szegedi keresztnevek közé tartozott. Ebből arra kell következtetni, hogy a magyar nép körében is liturgikus hagyomány vagy néphiedelem fűződött hajdan Bálint alakjához.

A Bálint-napi időjárásból a várható termésre következtettek a gazdák. Hideg, száraz idő esetén bő termést reméltek. A szőlőtermő vidékek gazdái napkelte előtt megkerülik a birtokukat, hogy a tolvajokat és a madarakat távoltartsák a szőlőtől. Néhol hasonló szándékkal a szőlő négy sarkán meg is metszik a tőkéket.

Ezen a napon szívesen ültettek facsemetét, abban bízva, hogy hamarabb megerősödik. Úgy tartják, hogy ezen a napon választanak párt a verebek is.

Íme Sipos Anna néprajzkutató véleménye a kereskedelemnek egyre inkább behódoló rózsaszínű ajándékozás-hóbortjáról, a Valentin-napjáról:
– Nem értem, hogy a nagyanyáink, nagyapáink örökségét miért nem tudjuk megtartani! Természetesen senki sem szeretne visszamenni és úgy élni, mint a XIX-ik században tették, de amit meg lehet tartani azt kár lenne más emberek kultúrájára cserélni és itt meghonosítani