Bár sokat hallottam a vidékünkön inkább Szentgyörgy-salátaként ismert salátaboglárkáról (Ranunculus ficaria), csak az elmúlt napokban az erdőn járva, a szélén csörgedező patak partjáról gyűjtöttem is belőle.

Az időpont éppen ideális, hiszen ez a boglárkafélék családjába tartozó – és ilyenképpen például a védett zergeboglárral (pünkösdi rózsával) is rokon – növény márciusban jelenik meg, és május–júniusig virágzik.

Gyűjtése meglehetősen unalmas, hiszen az apró levelekből számtalanszor kell tépegetni, míg valamirevaló adag összegyűl. Viszont közben olyan kivételes élményekben is részesülhetünk, mint a patakra inni igyekvő őz ugatásszerű méltatlankodása jelenlétünk okán. Maréknyi friss levél más zöldséggel, illetve sajttal, sonkával finom salátában végezte, nagyobb része lencseleves-kiegészítővé vált.

A salátaboglárka sokfelé előforduló, vidékünkön is gyakori, nedvesebb helyeket kedvelő, lágyszárú, rendszerint tömegesen megjelenő növény. Olyannyira csoportosan, összefüggően és nagy számban növekszik, hogy virágzáskor helyenként olybá tűnhet, sárga szőnyeg terül el élőhelyein. Kertekbe is telepítik, nedves, félárnyékos helyen gyorsan elszaporodik. Aranyló virágai fényesen csillogóak, ezzel csalogatja a beporzását végző méheket eldugott mézfejtőihez.

Több gyógynövényes könyvet átlapoztam, ezek nem említik a salátaboglárkát. Feltételezem azért, mert a friss leveleken kívül más része fogyasztásra nem ajánlott, hiszen mérgező protoanemonint és anemonint tartalmaz. Ezeknek az anyagoknak a jelenlétére utal a növény keserű, csípős íze. A bőrön és a nyálkahártyán viszketést, kiütést, hólyagosodást okozhatnak, lenyelve pedig hányingert, szédülést, görcsöket, bénulást eredményezhetnek. Ám ezek a tünetek nagyobb mennyiség fogyasztása esetén jelentkeznek, és az öreg levelek tartalmazzák, viszont szárítás hatására dikarbonsavvá hidratálódnak, amely már nem mérgező, így ebben a formában hasznosítható a növény. Meg hát eleve nem teát, tinktúrát készítenek belőle, hanem salátaként fogyasztják, a gyógynövényekről viszont leginkább teakénti használatuk jut eszünkbe. Diószegi Sámuel 18. századi lelkész-botanikusunk is azt írta róla „sok ember sem ízét, sem szagát nem szenvedheti”.

A fiatal levek magas C-vitamin tartalma okán a skorbut ellen javallották, ezt őrzi német neve is. Magyar népi nevei közül a Szentgyörgy-saláta, tavaszi saláta virágzásának idejére, az aranysaláta virágának színére utalnak. A népi gyógyászatban a friss leveleken kívül még a gumószerűen megvastagodott, Isten búzájának nevezett gyökereit is bevetették szemölcsök és aranyér ellen. Így tehát a salátaboglárka ehető is, meg nem is, mérgező is, meg nem is, körültekintően kell hát gyűjteni, fogyasztani.

Székely Hírmondó

környezetünk  2014.03.24. | 07:32 Salátaboglárka – Mérgező vagy ehető a Szentgyörgy-saláta?