A sorozat következő tagja is Halloweenhez kötődik, akárcsak a pók és a tök, hiszen ezek mellett a denevér az ünnep egyik legismertebb szimbóluma. A denevérek (vagy bőregerek) az egyetlen repülni tudó emlősök. Mellső végtagjukon az ujjak jelentősen meghosszabbodtak, és hártya van közöttük valamint a törzsük között, amellyel képesek a vitorlázórepülésre. A földön a denevérek esetlenül mozognak.

Méretük szerint két csoportba oszthatjuk őket: nagydenevérekre (repülőkutyák) és kisdenevérekre. A nagydenevérek többsége gyümölcsökkel táplálkozik, és a trópusi éghajlaton él, míg a kisdenevérek többnyire rovarokkal táplálkoznak.

Indiai repülőkutya

A nálunk honos fajok rovarevők. Általában barlangokban, magas épületek repedéseiben élnek. Nappal fejjel lefelé lógva pihennek, és éjszaka indulnak vadászni. A magas hely egyrészt azért fontos, hogy az ellenségeik ne érhessék el az alvó, védtelen denevéreket. Másrészt azért is, mert szárnyfelépítésük más, mint a madaraké, nem képesek olyan felhajtóerőt kiváltani, nem tudnak repülés közben felemelkedni, ők egy magas helyről elengedik magukat, majd erőteljesen csapkodnak a „szárnyukkal”, és így tudnak a levegőben maradni. Azért lógnak fejjel lefelé, mert így olyan élőhelyen élnek, amelyért senkivel sem kell versengeniük.

A másik érdekesség a denevérekkel kapcsolatban, hogy ultrahangokat bocsátanak ki, ezek alapján tájékozódnak, és így találják meg a sötétben az áldozataikat, a rovarokat. A rovarok ez ellen meg úgy védekeznek, hogy az ultrahangok hatására megmerevednek, a földre potyognak, és így a denevér nem érzékeli őket.

Az a hiedelem pedig, hogy a repülő denevér véletlenül beleakad az ember hajába, és többé nem tudja elengedni, természetesen nem igaz, hiszen a denevérek jól tájékozódnak a sötétben.

Európa egyes részein, például nálunk is, úgy tartották, hogy a denevér megvéd a balszerencsétől, ezért szokás volt a lakóépület és az istálló ajtaja fölé fejjel lefelé lógó denevért kiszegezni, hogy megvédje a ház népét és a jószágokat a démonoktól. Ezt szerencsére ma már nem tehetjük meg, mert az összes nálunk élő denevérfaj védett, a nyolc legveszélyeztetettebb fokozottan védett.

Néhány faj ugyan sikeresen alkalmazkodott az emberi környezethez, a rőt koraidenevérek (Nyctalus noctula) például szívesen költöznek az épületek padlásaira vagy a panelházak hézagaiba.

Ám az érzékenyebb denevérfajok, amelyek ragaszkodnak természetes szállásaikhoz (faodúkhoz, barlangokhoz) egyre nehezebb körülmények között élnek. Az 1960-as években még gyakori barlanglakó fajunk, a hosszúszárnyú denevér (Miniopterus schreibersi) napjainkban nálunk már csak egy-két helyen találja meg a neki megfelelő, zavartalan élőhelyet. Az odúlakó denevérek létét az intenzív erdőgazdálkodás fenyegeti, mivel a nagymértékű fakitermelések következtében egyre kevesebb olyan öreg erdő marad, ahol megfelelő szálláshely és vadászterületet áll rendelkezésükre. Így vált veszélyeztetetté idős tölgyeseink, bükköseink denevére, a fokozottan védett pisze denevér (Barbastella barbastellus).