A festőbodza (fekete bodza, Sambucus nigra) terjedelmes, levegős bokrot vagy törzses fácskát nevelő cserje, amely nálunk szinte mindenütt megél, de legkedvesebb számára a lombos erdők cserjeszintje, a szántóföldek „forgója", az utak melléke, az árokpartok és a kerítések töve.

Egyre több bodzaültetvényt is telepítenek: ezeknek a gyümölcsét itthon dolgozzák fel vagy exportra értékesítik. Szívesen látott növény a kertekben is. Árnyékban is megél, de a napfényt, a vízzel és a tápanyagokkal jól ellátott talajt kedveli.

A bokor ilyenkor ― Júlia és Eszter napja körül - nyitja tányérnyi ernyővirágzatait, amelyekben 500-900 kis, sárgásfehér virág nyílik. A vadon élő bodzabokrok elszórt magokból keltek ki, a kertészek fás dugványok gyökereztetésével szaporítják. Nincs vele sok fakszni, megnő a maga erejéből, és a betegségek se nagyon kínozzák, kivéve a fekete levéltetveket, amelyek előszeretettel telepednek meg a levelein. Ezek ellen permetezéssel kell védekezni.

A fehér virágzatból kiváló, ízes, illatos nyári üdítőital készíthető, de vállalkozó szellemű háziasszonyok palacsinta tésztába mártva megsütik. Kiváló csemege! A beérett, fekete bogyók különféle vitaminokat, gyümölcscukrot, értékes, szerves savakat, cseranyagot és pektint tartalmaznak, ezért belőlük dzsemet, ivólevet, likőrt és bort állítanak elő. Leve a gyümölcskészítményeket bordóvörösre színezi. A népi gyógyászat is alkalmazta a bodza virágát és a bogyóját: teája izzasztó, köptető hatású és a náthás embert is meggyógyítja.

Figyelem! Két, másik bodzafaj is ismert nálunk. A fürtös bodza (Sambucus racemosa) kerti díszcserje, amelynek csontfehér virágai kúpos bugában nyílnak, keserűmandula illatúak, bogyói fénylően feketék, fogyasztásra nem alkalmasak. A gyalogbodza (Sambucus ebulus) nem bokor, hanem agresszíven terjedő, évelő növény, melynek hajtásai az őszi fagyok hatására elpusztulnak. A virágának kellemetlen szaga van, porzói bíbor vagy fekete színűek, bogyói mérgezőek, hányást, szédülést, eszméletvesztést okoznak.