– Sok ember nyugdíjasként szinte leépül, ön viszont 94 évesen is igen aktív életet él. Ez egyéni adottság vagy szerencse kérdése?
– Is-is. Két éve a szeretet, illetve az a tudat mentette meg az életemet, hogy még szükség lehet rám. Az történt, hogy elütöttek egy zebrán. Amikor a kórházban az orvos elsorolta bajaimat, úgy éreztem, már nem leszek egészséges. Elszámoltam magammal: 92 éves vagyok, sokat tettem, teljes életet éltem, de nem sok értelme van tovább az egésznek. A feleségem viszont behozott 1500 e-mailt, amelyben sorra azt írták, hogy gyógyuljak meg. Megtettem, mert értelmét láttam.

– Mosolyogva beszél a halálról. Kevesen képesek erre a mai világunkban. Miért?
– Az emberek többsége nagyon keveset tud az életről, a biológiáról. Az életnek része a halál is, nincs mit tenni ellene. A legtöbb ember viszont nem képes ezt felfogni, így el¬fogadni sem. Én ebből élek, tudom, mitől zöld a fű, miként működünk. És azt is, hogy egyszer mindannyian elmúlunk.

– Azért még ne sürgessük, beszéljünk inkább a kezdetekről!
– A legboldogabb az első 18 évem volt, amelyet apámékkal tölthettem el. Gyöngyöstől 9 kilométerre, a mostani Halmajugrán 500 holdas középbirtokos gazdálkodóként élt az édesapám, aki már hároméves koromtól vitt magával és tanított mindenre, amit a földről kell tudni. Apám okos ember volt, mindig időben váltott. Így például az első nagy világválság idején a hagyományos gabona¬termesztésről kertészetre váltott. Üzletet kötött a mátraházai tüdőszanatóriummal, a több ezer beteg és alkal¬mazott ellátásához szállított naponta friss zöldséget, gyümölcsöt. Az első igazi nagy spárgaültetvényt ő hozta létre az országban, és neves külföldi forgalmazó cégeknek állított elő ve¬tő-mag¬vakat. Ebbe nőttem bele, ez határozta meg a sorsomat is: 1941-ben végeztem a Magyar Királyi Kertészeti Akadémián. De sokat nem kamatoztathattam tudásom, mert 1942-ben zsidó származásunk miatt elvittek munkaszolgálatra. De nem itt kezdődött a hányattatásunk.

– Hanem mikor?
– A zsidótörvényekkel, amelyek miatt elvették a család birtokainak nagy részét. Ebbe apám szó szerint belebetegedett, nem tudta feldolgozni, meg is halt. Aztán következett az én munkaszolgálatom, az ukrán táborok borzalma, majd a koncentrációs és a megsemmisítő táboré. Innen azonban megszöktem. Vicces, hogy egy napra rá az amerikaiak felszabadították a lágert. Egy osztrák szanatóriumba kerültem 1945 májusában, ahol egy Annunciáta nevű nővérnek köszönhetően a helyi katolikus pap megkeresztelt. Nem tudtam, mi vár rám itthon – júliusban hazatérve kiderült, hogy egyik nővéremen kívül senki és semmi. A családom többi tagját elpusztította a háború. Maradék birtokunkat széthordták, egy állat, egy gép nem maradt. A házunkban oroszok kvártélyozták el magukat, akik egyébként barátságosak voltak. Adtak vacsorát, mikor megérkeztem, és mondták, hogy keressek magamnak egy sarkot. A szalmára dőltem, és a táborokban felvett szokásom szerint csizmámat a fejem alá téve aludtam – reggelre mégis ellopták. De éltem.

– Hogyan tudott innen felállni?
– Szerencsém volt. Maradt úgy 80 hold területe a családnak – ezt nem vette el az 1945-ös földtörvény –, és egy részén az előző évben rosszul takarították be a rozsot, sok szem kipergett és utána kikelt. Aratás idején tértem haza, e gyér, de legalább meglévő termést csak le kellett vágnom és eladnom. Ebből a pénzből vettem két lovat, és kezdtem elölről a gazdálkodást. Három évig egyre jobban ment minden, aztán 1948 őszén betoppant egy bizottság, és közölték, hogy vagy elhagyom 24 órán belül a falut, vagy internálnak. Vagyis kuláknak nyilvánítottak, és én elmenekültem. Évekig hányódtam, fordításból és kertek gondozásából éltem, tartottam el a feleségemet és a fiamat. Pesterzsébeten, Pestimrén sok család maradt a háború miatt férfi nélkül. Az özvegyeknek segítettem, ástam, metszettem, megcsináltam mindent, amit kellett. Rengeteget tanultam a szakmámból.

– Amikor 1953-tól oldódott a kulákellenes hangulat, jobb sora lett?
– Igen, a Mányi Állami Gazdaságba kerültem, fél év után kineveztek főagronómusnak. Minden, apámtól ellesett ötletem bevált, tíz évig egyre jobban ment a gazdaságnak. Fejér és Komárom megyében én lettem az ottani állami gazdaságok főkertésze. Majd jött a kérés, hogy vállaljam el a Kertészet és Szőlészet című magazin főszerkesztői posztját. Akkor már sokat írtam, egyetemen tartottam előadásokat. Tizenhat évig voltam az újság élén, alapítottam még öt kertészeti lapot, majd elmentem nyugdíjba.

– És egyben megindult az országos ismertség felé. Hogyan lett Bálint gazda?
– Épp akkoriban, 1981-ben indult a tévében az Ablak című műsor, amiben 2000-ig adtam kertészeti tanácsokat. De mellette jártam az országot, kertbarátköröket, művelődési házakat látogattam, elő-adásokat tartottam, írtam cikkeket és 28 könyvet. Most pedig egy százperces DVD-n mutatjuk meg, miként kell gyümölcsfákat metszeni. Honlapot működtetek, folytatom az ismeretterjesztést. Tarnabodon, a befogadó faluban segítem a családok gazdálkodását.

– Hihetetlenül tevékeny! A televíziózás nem hiányzik?
– Nem ez itt a kérdés, hiszen rengeteg egyéb feladatom van. Óriási hibának tartom viszont, hogy a televíziókban nincs olyan műsor, ami a háztáji gazdálkodást segítené. A tucatnyi agrárműsorból nem sokat tanulnak a gazdálkodók, ahogy a rádiókban sem találni igazi hasznos műsorokat.

– Az ország egyik „főkertészeként” mit szól ahhoz, hogy az ország vezetői ismét fel akarják éleszteni a háztáji gazdálkodást? Munícióként százezer családnak adnának 50 ezer forintnyi támogatást – fele részben pénzben, fele részben vetőmagban, tenyész- és naposállat formájában.
– Lassan húsz éve mondom, hogy nem lesz jó vége, ha az ország lakói mind kevesebbet termelnek saját kertjeikben. A falusi ember boltban veszi a gyümölcs és a zöldség jó részét is, húst szinte alig termelnek a háztájiban. Hiába ágáltam ez ellen egy rövid ideig még országgyűlési képviselőként is, ma a másfél millió kiskert harmadát művelik célszerűen, másik harmadát ímmel-ámmal, a fennmaradó harmada viszont parlagon hever.

– Ennek az is oka, hogy nem értenek már az emberek a kertészkedéshez, állattartáshoz…
– Sajnos tényleg így van, egy generáció nőtt fel már úgy, hogy a szülei, nagyszülei nem tanították meg kapálni, kaszálni, metszeni, permetezni, veteményezni. A rendszerváltás előtt még 2500 kertbarátkör működött országszerte, ma alig 120-150. Annak idején az ötvenes években a kulákok üldözésével sikerült a mezőgazdaságot tönkretenni, mostanság a háztáji termelés gazdasági ellehetetlenülésével – megszűnt a szövetkezeti háttér, a szaktanácsadás, a szervezett felvásárlás – feleződött meg a termelés. Régen 3-4 millió sertés röfögött a háztáji ólakban, ma összesen nincs az országban 3 millió. A mai huszonévesek nem értenek a gazdálkodáshoz, nézze meg az állami kisállat-adományok sorsát! Jó, ha a kihelyezett naposcsibéknek, tyúkoknak, malacoknak, nyulaknak a harmada megmarad.

– A kormány az idén tervezi elindítani Háztáji programját, melyhez agronómusokat is kiképeznek, akik szaktanácsadást folytatnak majd. Mekkora esélyt lát a sikerre?
– Nézze, gyors változásra nem számíthatunk, a tanulási folyamatot nem lehet lerövidíteni, de okos ismeretterjesztéssel és motivációs rendszerrel néhány év alatt tényleg el lehet érni eredményeket. Vagyis az emberek előbb saját ellátásukra próbáljanak termelni, és mire beletanulnak, talán kialakul egy háztáji termékek felvásárlására és feldolgozására alkalmas rendszer is. Mert szerintem az most az egyik leg¬gyen¬gébb pont. Az élet kikényszeríti, hogy minden talpalatnyi földet meg fogunk művelni, mert az országban már négymillió szegény ember él, és a bolti árakhoz képest fele áron meg lehet termelni a zöldséget, gyümölcsöt. Ha Angliában, az USA-ban még a városokban is szinte minden négyzetmétert megpróbálnak így hasznosítani, akkor mi miért ne tennénk okosan ugyanezt?!